Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


                        Mirror's Edge

 

Valaha a város tele volt élettel… vad volt, fékezhetetlen, brutális, de szabad. Míg egyszer csak a kormány úgy döntött, hogy véget vet az erőszaknak és mindent felügyelve, mindenkit elnyomva, olyan törvényeket hozott létre, mellyel senki sem vehette fel a harcot. Az emberek többsége a biztonságot és a nyugalmat választotta, de voltak sokan, akik ellenálltak… ők a megbízóim. A nevem Hit, egy futó vagyok, a tükörnek azon az oldalán, ahol még mindig a szabadság a legfontosabb. Életem folyamatosan csak egy hajszálon függ, de ez a mindenem, ezért élek, mert én szabad vagyok!


A remélhetőleg hangulatosnak nevezhető bevezetőm ellenére, sajnálatos módon a Mirrors Edge-nek nem a történet az erőssége. Röviden a lényeg, hogy a húgunk - aki mellesleg a „kékek” oldalát erősíti - bajba került, belekeveredett valami hatalmas összeesküvésbe, és mi természetesen minden áron azon leszünk, hogy tisztázzuk a nevét. Mert ha börtönbe kerül, esélye sem lesz az életbemaradásra. Ehhez azt fogjuk tenni, amiben a legjobbak vagyunk, tehát csak futunk, futunk és futunk, mindenen keresztül, a gravitációt és minden egyéb fizikai törvényt leküzdve, de ez senkit sem fog zavarni, mert szabadnak lenni jó!


Nem bírok magammal, így a teszt közepe felé el kell, hogy szóljam magam: csalódtam. A Mirrors Edge-el ugyanis az a sajnálatos dolog történt, hogy a túlságosan nagy hipe körülötte olyan elvárásokat ébresztett az emberekben, amiknek egyszerűen nem tudott megfelelni. Hihetetlenül szép a grafikája, de sajnos ezt manapság már kezdjük megszokni. Rendkívül hangulatos az atmoszférája, szuper a zenéje, de valahogy hiányzik belőle az a szükséges plusz, ami miatt a legnagyobbak közé lehetne emelni. Jómagam is napokig gondolkoztam rajta, hogy vajon mi a különbség a játék és aközött az ominózus bemutató között, amit ezerszer és ezerszer megnéztem már, de nem tudom megfogalmazni nektek gyerekek. Nem tudom! De elég legyen ebből, folytatom ahol abbahagytam.


Faith - avagy Hit - kalandjai természetesen abból fognak állni, hogy megjelenünk valami hatalmas és magas irodaépületben, berohanunk, megfogjuk a táskát, közben lecsapunk pár gonosz csúnya bácsit és már mehet is a menekülés. Ekkor legtöbbször beindul valami vérpezsdítő kis muzsika, persze mi nagyon boldogok leszünk és kezdjük végre érezni azt a valamit, amire olyan régóta vártunk már, amikor sajnálatos módon szó szerint falakba fogunk ütközni. Igen, sajnos gyakran fogunk ilyet tenni, mert a játék pályáinak a tervezői olyan idióta módon rakták össze nekünk az útvonalat, hogy sok mindent fogunk érezni, csak éppenséggel azt a szabadságérzetet nem ami az egész stuffnak a lényege lenne. Igazán példát vehettek volna Altair kalandjairól az Assassins Creedből, amikor arra kényszerültünk, hogy meneküljünk. Na ott aztán volt szabadságérzet, itt sajnos ez nem adatott meg nekünk. Legtöbbször azt sem fogjuk tudni, hogy merre menjünk, mit csináljunk, hiába változnak a kulcsfontosságú elemek a pályán vörös színűre. Ezerszer és ezerszer fogunk újrakezdeni egy-egy szakaszt, mire profin betanuljuk az útvonalat és végre tényleg úgy hajtuk végre a mozdulatokat, ahogyan azt szerettük volna.


Pedig mozdulatokból aztán lesz dögivel, az összes Yamakasis, Prince of Persiás, francia extrém sport mutatványt meg fogjuk tudni csinálni és mindezt lélegzetelállítóan élethű FPS nézetben. Ebből a szempontból csillagos ötösre vizsgázott a gamma az már egyszer biztos.  Ezen kívül több tucat lefegyverző mozdulatra leszünk képesek, teljesen az adott helyzettől függően. Még a mátrixos falra felfutok és onnan rúgom le feléfordulva combót is. Nagyon élvezetes ezeket csinálni, főleg mikor már profin betanultuk az irányítást, ami sajnálatos módon az XBoxosoknak eléggé kellemetlen élmény lesz. Azt hiszem még sosem írtam ilyet, de nagyon megbántam, hogy nem PS3-ra vettem meg a játékot, mivel kifejezetten rá találták ki a kéztartásunkat. Gondolom nem árultam el újdonságot senkinek azzal, hogy a két konzol kontrollerjét teljesen máshogy kell fogni a kezünkben. Hiába játszottunk hosszú órákat és napokat a Guitar Heroval és szokta meg a kezünk ugyanezt a tartást. Itt nagyon el fognak fáradni az ujjaink csupán pár perc után, mert az XBox irányítóját nem arra találták ki, hogy a két bumperen legyenek a mutatóujjaink. Sebaj, remélem ti is olyan kőkemény, hardcore játékosok vagytok mint én, és nem akadtok fel ilyen apróságokon. 


Sajnálatos módon a stuff története igencsak rövidre sikeredett, de ezt igyekeztek a készítők az időre újrajátszható time trialekkel ellensúlyozni. Nekem ezek azért tetszettek különösen nagyon, mert nem kellett semmivel se foglalkozni, csak magával a pályával. Ha valaki teljesíteni szeretné őket a lehetetlennek tűnő három csillagos eredménnyel, akkor azt tanácsolom neki, hogy töltse be az első helyezet „ghost”-ját, és akkor látni fogja milyen turpisságoknak köszönhette azt a nagyon jó időt. 


Nem tudom mit vettetek le a cikkemből, remélem azért valami jót is, mivel tudnotok kell, hogy nem bántam meg a játék beszerzését, maximum azt, hogy nem PS3-ra vettem meg. Túlságosan sokat vártam tőle, és nem kaptam meg azt, amit szerettem volna, és ez egy kicsit elkeserített. De mindent egybevetve, igazából csak azt sajnálom a legjobban, hogy nem az Ubisoft adta ki, mert akkor most biztosan egy 10 pontos tesztet olvastatok volna tőlem, amit 12.000 dolláros mosollyal az arcomon írtam volna nektek, szétrepedt arcizmokkal. De mindezek ellenére úgy gondolom, hogy aki szereti az FPS-eket, és aki ki szeretne próbálni valami nagyon új, és hangulatos élményt, az tegyen egy próbát vele, talán ezután a teszt után nem fog akkorát csalódni, mint én. Én szomorú vagyok egy picit, de azért jót szórakoztam, és ez a legfontosabb szerintem.